Emlékszem mikor megtudtam, hogy kisbabát várok, alig vártam már, hogy mesélhessek neki. Szerencsére nem kellett sokat várnom, mert a nagyobbik fiamat pár hónaposan is lekötötték elég intenzíven a mesék és a könyvek. Tátott szájjal figyelt, még levegőt sem vett. 🙂 Annyira édes volt!
Mikor még csak Ő volt, rengeteg időm volt mesélni, több órát is naponta (na nem egyhuzamba). 2,5 éves volt, mikor megszületett a kistesó, akkor kicsit (nagyon) felborult minden. De arra mindig figyeltem, hogy az este a mesék varázsában teljen (és ha volt rá alkalom a délelőtt is, a délután is). A kisebbik nem volt ilyen „könyvéhes” bár ő inkább csak a szó szoros értelmében, hisz ő inkább megenni szerette a lapokat. 🙂 Azóta ez már igencsak megváltozott, szerencsé(m)re.
Kedvenc napszakom az este, de nem (csak) azért, mert akkor alszanak el és végre csönd van, hanem mert az este a mesélésről szól. Néhány éves anyaság már van mögöttem, és most ha visszatekintek, rá kell döbbennem arra, hogy nem csak nekik meséltem, hanem magamnak is. Sőt, emlékszem néhány olyan estére, amikor kifejezetten magam miatt kezdtem bele kedvenc mesekönyveim egyikébe. Igen, mesekönyveim, mert nekem is vannak, nem csak nekik. De ennyi önzőség a részemről még belefér.
Imádom Őket, ahogy tátott szájjal figyelnek, és olykor-olykor kérdéseikkel, eszmefuttatásaikkal megszakítják a mesélést. Van, amikor olyat kérdeznek, hogy nem tudok rá válaszolni, válaszként csak néhány könnycsepp jelenik meg a szememben. De van, hogy csak mosolygok vagy nevetek, mert annyira kis bohócok. Van, hogy estére felpörögnek, szétesnek, két fiúnál ez nem nehéz. Már nem erőlködöm, csak leülök a gyerekszobában, kiválasztok egy könyvet (szerencsére van miből) és elkezdek mesélni. Tök mindegy mit csinálnak, hol vannak, figyelnek-e vagy sem, mert eltelik néhány másodperc és már ott ülnek mellettem csöndben, lenyugodva. Csak ennyi kell. Semmi több. Kezdődik a varázslat…… melynek majd egy idő után a fáradtságom vet véget.
Szeretem a népmeséket, bár azt kellő körültekintéssel olvasom, főleg mióta a kisebbik fiam megszületett. Emlékszem azidőtájt kezdtem el a nagyobbiknak mesélni Benedek Elek meséket, mikor a pici a hasamban volt már. Tudjátok, abban az időszakban, mikor felkészítjük a kistesó érkezésére. Párszor elkövettem azt a hibát, hogy nem olvastam el előre magamban a mesét. Sorra kifogtam az olyan meséket, melyben egyik testvér megöli a másikat. A magyar népmesékben két dolgot nem szeretek: amikor a testvérek utálják egymást és olykor még meg is ölik egymást, a másik pedig, hogy a mesékben mindig van egy „kedvenc” gyerek, akit jobban szeretnek a szülők. Még nem jöttem rá erre miért van szükség?! Ezeket a meséket inkább kerülöm, bárki bármit is mond én ezekkel nem tudok mit kezdeni.
Képes Bibliából is szoktam mesélni, bár tudom, van egyetlen egy történet, amit tőlem soha nem fognak hallani, ez pedig a Káin és Ábel testvérpárról szóló rész. Bár még a keresztre feszítésről sem mertem beszélni.
Manapság már nagyon sokféle mesekönyv létezik. A régieket újra kiadják és számos kortárs mesék is születtek az elmúlt években. Szóval választék van bőven. És akkor még ott vannak a „kitalált” meséink. Imádják azt is, ha Róluk mesélek, milyenek voltak mikor picik voltak. Nem vitás, történetekben bővelkedünk, mindig van miről beszélgetni és úgy gondolom addig jó, amíg tudunk beszélgetni egymással.
Most élem második gyerekkorom. Sok kedvencem van, de a leges legkedvesebb számomra: Wass Albert. Kétségtelen, hogy a meseíráshoz kell tehetség, nem tud akárki meséket írni. Sajnos nem tudom megfogalmazni miért jók az Ő meséi, de sokszor libabőrös leszek, ha olvasom, mert nagy igazságokat ír le és olyan körítésben, hogy az mesésen gyönyörű. Felnőtteknek és gyerekeknek is íródott, de legfőképp nekem. 🙂 Az az érdekes bennük még, hogy – ha jól tudom több, mint 60 évvel ezelőtt írta – megállják a helyüket a XXI. században is, mondhatnám úgy is, aktuális témákat érint. Pl. hogyan legyünk magabiztosak, sose add fel, értékes vagy Te is, mindenkinek van helye a világban, ahogy Neked is stb.
Néhány meséje kapcsán be is bizonyítom most Nektek, hogy miért gondolom így:
- Mese az erdőről
Ez az első mese, amit kaptam egy barátomtól, amikor még jó pár hónap választott el az anyaságtól, még meg sem fogant a kisfiam. Első olvasatra tökéletesnek tűnt. M
ára már legalább 500szor meséltem el, de lehet hogy 1000szer. A közösségi élet fontosságáról szól. Arról, hogy egy adott közösségben (jelen esetben erdő) mindenkinek megvan a maga feladata, és mindenkinek a feladata fontos, azaz mindenki számít. Vannak segítők (manók, tündérek), van egy „főnök” (Erdő Angyala), aki irányít, kézben tart, kiosztja a feladatokat az állatoknak (a közösség tagjainak), segít nekik, ha bajban vannak, de kérdőre is vonja őket, ha kell. Természetesen Isten az Erdő Angyalával „tartja a kapcsolatot”, etekintetben, mint közvetítő lép fel. A gonoszt itt is, mint a legtöbb mesében a vén boszorkány testesíti meg, akinek szintén megvan a maga feladata és vannak szövetségesei.
- Tavaszébresztő cinege
Ez egy másik kedvenc. Egy icipici kis madárkáról szól, aki nem riad vissza
a nagy feladattól. Sőt, eszébe sem jut, hogy „méretéhez” képest túl nagy feladatot kapott, meg kell találni a tavaszt. Egyetlen egy percre sem retten meg. Nem gondol arra, hogy nem fog sikerülni, neki, hisz olyan pici, hogyan is tudna egy ekkora feladattal elbánni. Nem foglalkozik a negatív megjegyzésekkel, hogy menj már innen, lefagy a lábad. Van persze olyan is a mesében, aki fizikailag akarja elpusztítani (a róka). És a hitén kívül mi segíti őt még? Hogy a bajban jön a segítség, ő észreveszi és elfogadja. Persze a mesében szó van arról, hogy mindezért ő nem lesz “megdicsérve”, helyette mondhatni a pacsirta “aratja le a babért”, mert a kis cinege elfelejtődik…. tisztára mint az életben. De számít ez? Ha te tudod mi a feladatod és legbelül ott a sikerélmény? Mit számít akkor ki mit mond, rosszat vagy jót. Mert végeredményben mindig az a fontos TE hogyan gondolod, hogyan vélekedsz magadról és hogyan ítéled meg a cselekedeteidet…. Én legalábbis így gondolom.
- A kis szürke nyúl
A kis nyuszi az az állat, aki sohasem adja fel a keresést. Az egyik tündérke elvesztette a papucsát és akiktől 
segítséget kért, mind visszautasították. Kivéve a kis nyuszit. Többen nem értik mit csinál, minek „ugrál ide-oda”, számukra ez értelmetlen. De nem a nyuszika számára. Ő akkor is folytatja, bárki bármit is gondol. Ő sem törődik azzal, aki le akarja beszélni (őz). Szóval sosem adja fel, mert hisz abban, hogy megtalálja. Persze a sok hitetlen és érthetetlen állat (borz, vaddisznó stb.), akik egyébként nem akartak segíteni a tündérkének és akik szintén elvesztettek valamit, megkérik, hogy ha már úgyis benne van a keresésben, segítsen nekik is. Ezt hívják pofátlanságnak, nem? Végül természetesen megtalálja a papucsot, meg mást is. Nem sikerül mindent meglelnie, de ezeket egyáltalán nem kudarcként éli meg, azóta is csak keres és keres és nem adja fel.
Kommentek