Idén lesz 100 éve, hogy az aranytorkú kisveréb megszületett egy ház kapuja előtt. Igen, számára már a kezdetek sem voltak idilliek, a későbbi évei sem szenvedtek hiányt nehézségekben, megpróbáltatásokban, főleg ami gyerekkorát illeti. Ha megnézzük a Róla készült képeket nem gondolnánk vonzónak, szépnek, látszatra nem tűnik ki a többi ember közül. Egy nagyon törékeny, alacsony nőt látunk, s mégis halála után 50 évvel is még ismerik a nevét, a dalait, felismerik a hangját és van, aki szereti hallgatni a sanzonjait. Előadásmódja egyszerűnek mondható, hisz leginkább csak kiállt a színpadra és énekelt, de abban benne volt minden.
Azt gondolhatná az ember, ha valaki tehetségesnek születik, akkor csak ülnie kell és várnia, hogy tehetsége elismerést nyerjen. Edit Piaf a múlt században saját magától jött rá arra, hogy ez nem igaz. S bár tudta jól milyen tehetséges, rájött arra is, hogy még mennyit kell tanulnia ahhoz, hogy sikeres legyen, és ne merüljön feledésbe a neve.
Nagyon érdekes volt számomra az alábbi néhány sort olvasni a könyvében. Rájöttem, hogy bármikor is élt az ember, bármilyen körülmények között, a lényeg ugyanaz. Edith Piaf a két világháború között született, a másikodikat megélte, átélte, túlélte. S mégis Ő a könyvében nem arról írt, hogy jaj, de nehéz volt, egyáltalán nem pesszimistán látta a világot, nem sajnáltatta a magát, nem az akadályokról írt, hanem előre nézett és azon gondolkozott, hogyan lehetne …. S még egy fontos, Ő tudta jól miben jó és soha nem akart más lenni, másban jó lenni, másnak megfelelni. Mert tudta jól mit akar csinálni és mihez van tehetsége. E kettő dolog egy és ugyanaz volt.
„Amikor arról kérdeznek, mit kell tenni, hogy valaki sikeres sanzonénekes legyen, azt válaszolom: Dolgozni, dolgozni és megint csak dolgozni. De ez azért nem elég, ez is túlságosan egyszerű lenne. El kell, hogy szánja magát az ember: önmaga lesz, csakis önmaga. Ez nem azt jelenti, hogy másokról nem kell tudomást venni. Ellenkezőleg, el kell menni megnézni őket, és tanulni kell a leckékből, amit esetleg ők adhatnak. Nincs olyan műsor, amely ne taníthatna valamire, ha másra nem, hát arra, hogy mit nem kell csinálni.
A nagy kísértésnek ellenállni nem mindig könnyű, de a sikert nem szabad úgy kierőszakolni, hogy az ember úszik az árral, és engedményeket tesz a közönségnek. Vigyázat, ez veszélyes! Azt még tudjuk, hol kezdődnek az engedmények, de hogy hová vezetnek, azt már nem. Én nagyon igyekszem egy fikarcnyit sem engedni. A legjobbat nyújtom, egész lelkem, egész szívem beleadom a sanzonjaimba, minden akaratommal azon vagyok, hogy emberi kapcsolatot teremtsek a nézőtérrel, közösséget találjak a hallgatóimmal, de sohasem volnék hajlandó megnyerésük érdekében olyan fortélyokhoz folyamodni, amelyek a saját szememben – és később majd az övékében is – lealacsonyítanának. Az emberek vagy elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, vagy nem, de nem szeretem a cinkos kacsintásokat, a fogásokat, amikkel csak kétes értékű tapsokat lehet szerezni. Az effajta hajthatatlanság mindig kifizetődik. …. Ami nem tetszik, érlelhetetlenül visszautasítom, de amiben hiszek, azt körömszakadtáig védem, és mindenütt énekelem.”
Jean Cocteau nagyon szépen megfogalmazta miben rejlik Edith Piaf zsenialitása:
„Nézzék e kicsiny alakot, keze akár a romok között futkosó gyíké. Nézzék Bonaparte-homlokát, szemét, amely mintha vakságából most nyerte volna vissza fényét. … egy hang tör fel bensőjéből, egy hang, amely egész lényét betölti tetőtől talpig és óriási, fekete bársony hullámot kavar. Ez a forró hullám elborít és átjár bennünket, belénk hatol. A varázslat sikerült. Edith Piaf, mint az ágak között láthatatlan fülemüle, maga is láthatatlanná válik. Nem marad más belőle, mint a tekintetet, sápadt keze, viasz homloka, amelyen fennakad a fénysugár és a hangja, ez az a hang, amely dagad, száll és egyre száll, és lassan-lassan kiszorítja őt, úgy nő, mint árnyéka a falon, és diadalmasan elfoglalja e félénk kislány helyét. E pillanattól fogva Edith Piaf zsenialitása láthatóvá válik és mindenkiben tudatosul. Túllép önmagán. Túllép a sanzonjain, túllép a zenén és a szavakon.”
Kapcsolódó bejegyzéseim:
15 pontban a sikeres emberekről
Szemfényvesztők-e a szemléletfejlesztők
Kommentek