Susan Cain CSEND c. könyvében olvastam arról, hogy a múlt századokban milyen tanácsokkal látták el az ifjakat, mit várt el az adott társadalom.
Érdekes, hogy réges régen maga a személyiség nem is volt fontos, inkább a jellem. Nem az egyén számított, hogy ő maga milyen ember volt, milyen értékekkel bírt. Ebben az időszakban az én-ideál még fegyelmezett és tiszteletreméltó volt. Ekkor még nem az számított, hogy milyen benyomást kelt az illető a nyilvánosság előtt, hanem, hogyan viselkedik a magánéletben.
XIX. századi jellemkalauzok szókincsei:
hazafiasság
kötelesség
munka
jócselekedetek
becsület
jó hírnév
erkölcs
udvariasság
integritás
Nagy változást hozott a XX. század eleje, amikor is a „jellem kultúrájából” a „személyiség kultúrájává” változott a világ (Amerikából kiindulva). Ekkortól kezdte el érdekelni az embereket, hogy külsőleg milyen benyomást kelt a többi emberben, mások hogyan látják. Itt már tudatosan is tisztában voltak azzal, hogy egy bizonyos áru/szolgáltatás értékesítésekor nem csak magát a terméket/szolgáltatást adták el/mutatták be/reklámozták, hanem saját magukat/vállalkozásukat is. A bölcs, nyugodt, tiszteletreméltó emberek helyett a merész és szórakoztató emberek kerültek a társaság középpontjába. A belső erényekről a külső sármra helyeződött a hangsúly. Ez az ún. extrovertált ideál.
XX. század eleji önsegítő irodalom kulcsszavai:
vonzó
lenyűgöző
elbűvölő
attraktív
ragyogó
domináns
erőteljes
energikus
Kommentek